Dorothy Littell Greco ezt írja: „Egyes maximalistákat szinte megbénít a hibázástól való félelem, így aztán minden döntésüket hosszas agonizálás előzi meg… Ha nem tudod, vajon a te életedbe is beszivárgott-e [a maximalizmus]…, gondolkodj el a következő kérdéseken: a) Könnyen kérsz-e segítséget, vagy csak felkínálni tudod? b) El tudod-e fogadni a jogos kritikát anélkül, hogy magyarázkodnál? c) Ott motoszkál-e benned az a nyugtalanító érzés, hogy elmaradsz valamilyen megfoghatatlan mércétől? d) Kíméletlenül kritizálod-e önmagad? e) Képes vagy-e örülni? Az öröm hiánya gyakran a maximalizmus egyik legjobb indikátora. A kreativitás elfojtásával, a hibák felnagyításával és azzal, hogy a siker rabszolgájává tesz, lassanként kiszorítja az emberből az életörömöt.” Az igazság az, hogy bármennyire igyekszünk, soha nem lehetünk elég tökéletesek ahhoz, hogy rendezzük a minket terhelő bűnadósságot. De nem is kell! „[Krisztus] ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült... Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (12–14. v.). Tudd, hogy amikor Isten tesz tökéletessé, akkor az örökre szól, és amint sikerül felfognod ezt az igazságot, megváltozik tőle az életed. Gigi Graham Tchividjian szavaival élve: „Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy áldássá legyünk. Isten csak annyit kér, hogy éljünk hitelesen, bízva abban, hogy az ő tökéletessége elfedezi a tökéletlenségünket, és tudva, hogy egy napon végre azzá leszünk, akiknek Krisztus látni akar és amiért megmentett minket.”
