„„Inkább ne csinálj semmit, mert a végén még elrontasz valamit.” Hallottad már ezt a mondatot? Igaz is: hiszen jobb nem csinálni semmit, mint elrontani valamit, nem?

És ezt hallottad már: „Te ezt nem fogod tudni megcsinálni!”? Igaz. Már több dologban valóban kudarcot vallottam. Mielőtt bármibe is belekezdenék, ezek zakatolnak bennem: Miért akarnék elrontani bármit is? Miért akarnék belekezdeni valamibe, amit aztán feladok? Az élet úgyis tele van akadályokkal és nem várt nehézségekkel. Talán jobb beleolvadni a szürkeségbe és sodródni azzal, ami éppen jön... Vagy mégsem?

Elképzelem, ahogy Péter azon a reggelen az üres csónakkal kievez a partra. Ez az egész egy nagy kudarc: egy hosszú éjszaka után már megint nem fogott semmit. Aztán majd pont ő fogja társaival együtt megváltoztatni a világot… Na ne már!

De úgy őszintén: mit gondolt Jézus, amikor azt mondta neki: „Evezz ki a mélyre!”? Hát nem látta, hogy Péter teljesen össze van törve és fáradt a sok kudarc miatt?”

„Az asztmából kigyógyultam tízéves koromra. A szép családi életünk viszont darabokra hullott. Az egyre több pénzünk nem hozott egyre nagyobb békét. Apám inni és játékgépezni kezdett. Anyukámnak szeretője lett. Nem telt bele sok idő és elváltak.

Én apukámmal költöztem tovább, a szívem mélyén sajnáltam őt. A húgom anyukámmal maradt, de nem sokáig. Anyukám rajtakapta a szeretőjét valakivel, és felakasztotta magát. 13 éves voltam ekkor. A transzgenerációs átkok elérték a családunkat. A nagypapám és több unokatestvérem saját kezével vetett véget az életének. Az iskolában próbáltak beszélgetni és foglalkozni velem, de sokkal több segítségre lett volna szükségem mindezek feldolgozásához. Volt akkoriban egy baráti körünk, ahol jól éreztem magam, egy 4-5 fős baráti társaság. Tragikus módon ketten meghaltak közülük is.

Ha visszagondolok, a depresszió érzése jut eszembe erről az időszakról, és hogy a vágyaim mind szertefoszlottak. Bár a nagymamám igyekezett odafigyelni rám, nem volt igazi korlát az életemben. Nagyon korán elkezdtem mértéktelen lenni mindenben. Húszévesen találkoztam először droggal: egy füves cigit tekertek nekem, de máris mondtam, hogy tekerhetik a következőt. Hamar rájöttem, hogy ez nemcsak szintlépés az alkoholhoz képest, hanem kereseti lehetőség is.

Pénz. Drog. Nők. Hatalom.
Egy elképesztőn mély ördögi bűvkörbe kerültem…”

„A kis lakásban volt, hogy már 30-40 gyerek is összezsúfolódott. Ahogy a viselkedésükben változás állt be, a szülők is érdeklődni kezdtek. Hamarosan a felnőtteknek is tartott bibliatanulmányozó házi csoportot. Apukám sajnos elzárkózott ettől, és kijelentette, hogy „nem jár semmilyen szektába”. Folytatta azt az életvitelt, amivel megkeserítette a mindennapjainkat. Anyukám előtt általában csak fenyegetőzött. Amikor ő nem volt otthon – mert több munkából próbálta előteremteni a családunk megélhetését –, akkor bántott minket. Gyerekként fájdalmasan zavaros volt ez a valóság. Apámnak volt egy külön háza, ahova eltűnt a fizetés utáni hetekre, és a barátaival mulatott. Bár öt nyelven beszélt és ügyesen tudott dolgozni, az alkoholizmus rabja volt, és ez folyamatosan deformálta a személyiségét. Emlékszem, mikor egyszer hazajött, miután elfogyott a pénze. Anyu nem volt otthon. Véresre vert. Ezt az esetet nem lehetett eltitkolni, anyukám másnap reggel a rendőségre vitt, és feljelentést tettünk. De ott, akkoriban nem így működött a rendszer… Kisváros volt, mindenkit ismertek, így csak viccelődve jegyezték meg neki, hogy „bent járt az asszony”, és kezébe nyomták a feljelentési papírokat.”