Mai IGE

„Mindannyian tudunk példát mondani az életünkből arra, ami olyan, mint egy tövis a testünkben. Nem szeretnénk, hogy ott legyen, mégis ott van. Folyamatosan fájdalmat vagy küzdelmet okoz, amibe időnként nagyon belefáradunk. Ez talán fizikai fájdalom, vagy egy személy az életünkben, vagy egy kísértés, ami sehogy sem akar eltávozni tőlünk. Pedig már próbálkoztunk szabadulni tőle, sőt, talán már imacsatákat is vívtunk vele szemben. De semmi eredmény: továbbra is a terhünkre van. Ilyenkor vagy elcsüggedünk, vagy megértjük, hogy Istennek mi a terve az életünkben levő tövisekkel, és ennek hatására egy magasabb szintű szabadságba és békességbe lépünk be. Én ez utóbbit javaslom neked! Mégis miért vannak ezek, és miért nem szabadít meg tőlük Isten sok könyörgés után sem? Isten egyáltalán nem közömbösen szemléli a szenvedésünket. Sőt, egyenesen haragszik arra, ami fájdalmat okoz az Ő gyermekeinek. Ezért biztosan tudjuk: egyszer végleg meg fog szabadítani tőlük. Bármilyen szenvedés vagy tövis csak átmeneti időre adatik az életünkbe. Amint betölti a küldetését, Isten megszabadít tőle.”

„33 évesen visszakerültem a győri pszichiátriára, hogy egyáltalán rehabilitációra alkalmas állapotba hozzanak. Döbbenetes, de ugyanazok a körülmények fogadtak, mint amikor 17 évesen idekerültem. Még a kezelőorvosom is ugyanaz volt! Második esélyt kaptam. Ez az orvosom azt mondta, hogy rajtam már csak Isten segíthet. És ez az, ami igazán megfogott!

A kórházban tartottak istentiszteleteket. A helyi lelkész megajándékozott egy könyvvel, melynek címe: Történeteink. Ez a könyv a Magyar Református Egyház Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonában szabadult emberek életváltozásait írja le, melyből hitet és reményt kaptam, hogy van esélyem a szabadulásra. Eldöntöttem, hogy én is ebbe a rehabilitációs intézménybe szeretnék bejutni.

Csodával határos módon hamar be is jutottam a ráckeresztúri rehabilitációra, ahol már az első belépés nagyon jó élmény volt: megöleltek, énekeltek nekem, hatalmas szeretettel vettek körül. Miután kitisztult a szervezetem a sok drogtól, elöntött a szorongás, a szégyen és a bűntudat, de nem adtam fel.

Az Otthon lelkésze – Erdős Eszter – megosztotta velem az evangéliumot: beszélt nekem Jézusról, aki már elhordozta ezeket a terheket, és nekem már nem kell ezeket tovább cipelnem. Egy alkalommal a tékozló fiú történetéről prédikált, ami különösen szíven talált. Felismertem, hogy én vagyok az a tékozló fiú, és eldöntöttem, hogy szeretném a történetben szereplő atyát megismerni.”